Antifasiszták vagy antifák? – Miért nem mindegy, mit takar a név

Ha valaki ma meghallja az „antifasiszta” szót, könnyen összezavarodhat. Magyarországon ugyanis évtizedek óta működik a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége (MEASZ), amely a második világháborús náci és nyilasuralom elleni ellenállók emlékét ápolja. Ez a szervezet – élén Hanti Vilmos elnökkel – konferenciákat szervez, megemlékezéseket tart, és a történelmi emlékezet őrzését tekinti feladatának.

Olyan közismert tagjai voltak, mint Göncz Árpád, Ságvári Endre, Pataki István, Jahn Ferenc, Bajcsy-Zsilinszky Endre vagy Vitányi Iván – vagyis a magyar történelem olyan – mindenki számára ismert – alakjai, akik vállalták az üldöztetést.

Ezzel szemben Nyugat-Európában és Amerikában a magát antifának nevező mozgalmak egészen más képet mutatnak. Számukra a valódi antifasizmus, azaz a Hanti Vilmosék által képviselt elvek csak álcát jelentenek erőszakos tetteik ideologizálására.

Nem mások, mint maszkos, feketébe öltözött csoportok, amelyek nem az emlékezésre, hanem az utcai erőszakra építik identitásukat. Rendőrökre támadnak, autókat gyújtanak fel, tüntetéseken törnek-zúznak – és mindezt azzal indokolják, hogy „a fasizmus ellen harcolnak”.

A gond csak az, hogy náluk gyakorlatilag mindenki fasiszta, aki nem ért velük egyet: konzervatív politikusok, nemzeti kormányok, sőt, néha még mérsékelt baloldaliak is. Egyszóval: ők döntik el, ők mondják meg, ki a fasiszta (és akkor abba már ne is menjünk bele, mennyire nincs halvány fogalmuk sem, mi a különbség a náci és a fasiszta között.)

Nem cseng vissza ilyenkor a fülükbe Göring Karl Lueger bécsi polgármester mondata, miszerint „Wer Jude ist, bestimme ich” (hogy ki a zsidó, azt én döntöm el)?

Két világ, egy szó

A különbség tehát éles. A MEASZ egy történelmi civil szervezet, amely az áldozatok emlékét védi, és a demokratikus antifasiszta hagyományt képviseli. Ezzel szemben az antifa egy lazán szervezett, radikális baloldali hálózat, amelynek módszerei sokkal közelebb állnak a terrorizmushoz, mint a békés aktivizmushoz.

A közös szóhasználat („antifasiszta”) könnyen félreértéshez vezet. A Hanti Vilmos féle szervezet békés, történelmi emlékezetet őrző civil közösség – a mai antifa pedig agresszív utcai brigád.

Izrael nézőpontja

Izrael állama számára az antifasizmus történelmi jelentőségű ügy. A holokauszt túlélőivel, emlékszervezetekkel, köztük a MEASZ-szal is együttműködik, és a második világháború antifasiszta ellenállói előtt tisztelettel adózik.

A mai antifa mozgalommal azonban teljesen más a viszony.

Az antifa sokszor Izrael-ellenes narratívát terjeszt, a palesztin szélsőségekkel egy platformra helyezkedve. Gyakran bélyegzi „fasisztának” magát a zsidó államot is – ami nyilvánvaló abszurdum.

Izrael ezért az antifa mozgalmat nemhogy nem tekinti szövetségesnek, hanem egyre inkább biztonsági és politikai fenyegetésként kezeli.

Humanista alapvetés – és a mai valóság

A valódi antifasizmus nem jobb- vagy baloldaliság kérdése, hanem humanista mentalitás, és a MEASZ szavai szerint az emberi méltóság, a szabadság és a jogegyenlőség melletti kiállás.

Csakhogy ma éppen a magát „antifának” nevező hálózatok azok, akiket a kirekesztő szavak és az erőszakos tettek jellemeznek. Ők azok, akik „fasisztának” bélyegeznek mindenkit, aki másképp gondolkodik, majd fizikai támadásokkal próbálják elhallgattatni ellenfeleiket – avagy ismételten is egy hangos, erőszakos kisebbség akar uralkodni a többség felett.

Ezért kell világosan megkülönböztetni a múlt eseményei nyomán életre kelt, valóban az antifasizmus jegyében tevékenykedő szervezeteket a jelen erőszakos mozgalmaitól. A mai antifa ugyanis a legkevésbé sem a szabadság védelmezője, hanem annak ellensége.