Putyin, Trump és a kritika kritikája

Robert C. Castel elemzését a pénteki Trump-Putyin találkozóról a Facebookon találtuk.

1. MEGKÉRDEŐJELEZETT ALAPFELTEVÉSEK

Feltevés 1: A szimbolika kimenetel nélkül értéktelen.

A kritikusok „fotó-opként” gúnyolják a csúcstalálkozót, mintha a diplomácia valami Excel-táblában mérhető KPI-rendszer volna. Pedig a diplomácia mindig a látszattal kezdődik. A hidegháború története tele van látványos, de üresnek tűnő kézfogásokkal, amelyek csak később mutatták meg a súlyukat. Nixon–Brezsnyev 1972, Reagan–Gorbacsov 1985: első ránézésre füst és tükör, valójában a földrengés előtti moraj baritonja.

Feltevés 2: Ukrajna mellőzése = árulás.

Az az elvárás, hogy Kijev minden asztalnál ott üljön, szép, istenfélő, csak nem éppen realista. A diplomáciai koreográfia nem úgy működik, hogy mindenki egyszerre táncol a színpadon. Sok tárgyalás titkos csatornákon indul, bilaterális egyeztetésekkel, mielőtt multilateralizálódik. Az ellenféllel való kommunikáció nem árulás, hanem a terep felderítése. Aki ezt nem érti, az a sakkot is úgy képzeli, hogy az első lépésnél mattot kell adni.

Feltevés 3: Putyin legitimitást nyert a Nyugat kárára.

Putyin sosem vesztette el a súlyát: hadsereg, energia, nukleáris arzenál. Aki azt gondolja, hogy egy aktív háború közepette figyelmen kívül lehet hagyni Moszkvát, az nem realizmust művel, hanem terápiás önámítást. Tárgyalni vele nem gyengeség – csak annak az elismerése, hogy a gravitációt sem lehet megszavazással eltörölni.

2. A KRITIKA LOGIKAI BUKFENCEI

Hamis dichotómia: megállapodás vagy kudarc.

A kritikusok egy bináris dichotómiát erőltetnek: ha nincs tűzszünet, akkor a csúcs kudarc. Ez a logika körülbelül annyira diplomácia-kompatibilis, mint egy villáskulcs a zongorahangolásban. A csúcstalálkozók nem instant béketeremtő eszközök, hanem nyomáspontok a rendszerben. Az oslói békefolyamat több mint három évtized és számtalan találkozó után sem hozott eredményt, ennek ellenére a nyugati diplomácia egyik szent tehene maradt.

Visszatekintési torzítás.

A találkozót azonnali eredmények alapján mérik, mintha a diplomácia instant leves lenne. Pedig a stratégiai haszon sokszor csak évek múlva mutatkozik meg: szándékok felmérése, irányvonalak kijelölése, csatornák megnyitása. Ha a hidegháborús logikát ma alkalmaznánk, minden 1987 előtti csúcsot kudarcnak kellene könyvelnünk.

Moralizmus a realizmus helyett.

Az „emberiség ellenségeivel nem szabad találkozni” elv szépen mutat a prédikációban, de a geopolitikában értéktelen valuta. Roosevelt tárgyalt Sztálinnal, Nixon Maóval, Reagan Gorbacsovval – miközben a szovjetek Afganisztánt épphogy megszállva tartották. A kapcsolat megtagadása sosem gyengítette az ellenséget – csak a saját mozgásterünket szűkítette.

3. TÖRTÉNELMI PÉLDÁK

Reagan–Gorbacsov, 1985 (Genf).
Nem volt fegyverzetcsökkentés, nem volt csapatkivonás. Mégis fordulópontot képezett. Ha mai mércével néznénk, csak egy „PR-győzelem” lett volna Gorbacsovnak. A történelem mást mondott.

Nixon kínai látogatása, 1972.
Kezdetben engedményként látták Maónak. Valójában szétrobbantotta a szovjet–kínai blokkot, és alapjaiban rendezte át a világ geopolitikai egyensúlyát. A nagy gesztusok gyakran évekkel megelőzik a kézzel fogható eredményeket.

Az oslói folyamat logikája.
A szélsőségeket kizárták, az erőszak nem szűnt meg – mégis szükséges lépcsőfok volt a szélesebb békéhez. A diplomácia kezdeti lépései ritkán elegánsak és rendezettek. De mindig nélkülözhetetlenek.

EGY INTELLIGENSEBB KRITIKA ALAPKÖVEI

Optika-mániáról a befolyás elemzésére váltani. Nem az számít, ki tűnt erősebbnek a fotón, hanem hogy milyen ösztönzők, fenyegetések és nyomáseszközök kerültek játékba.
Nagystratégiai utitervet követelni, nem instant békét. Nem a találkozás ténye a probléma, hanem ha nincs világos miserend arra, ami ezután következik. A kérdés: folyamat vagy tűzijáték?

A vezetők elszámoltatása a konkrét lépésekért, erdeményekert közép és hosszú távon. Ne a tárgyalás tényét utasítsuk el, hanem követeljünk mechanizmusokat, határidőket, mérhető deeszkalációt. A hangsúly a „folyt. köv.”-ön kell hogy legyen.

SUMMA SUMMARUM

A kritika gyengesége: azonnali eredményt vár, figyelmen kívül hagyja a precedenseket, moralizál a realizmus rovására.
Analitikai hiányosság: összekeveri a szimbolikát a kapitulációval, a stratégiai nyitást a gyengeséggel.
Irány-korrekció: a folytatásra koncentráljunk, ne a nyitó képsorokra.
Következtetés: a kritika nagy része érzelmi és ideológiai, stratégiai mélység nélkül. A realpolitik sosem szép – de az ellenfél ignorálása még senkit nem tett győztessé.
Mindez egy hosszabb elemzés vázlata.

Folyt. köv.