Zene vagy pártpropaganda? – Amikor a mikrofon mögött a politika harsog

A nyár a fesztiválok szezonja – zene, szabadság, közösségi élmény. Legalábbis régen ez volt. Manapság egyre inkább úgy tűnik, hogy a magyar zenei színtér is hadszíntérré vált: nemcsak hangszerek, de politikai jelszavak is harsognak a színpadokról.

A koncertlátogató közönség egy része pedig már nemcsak arra kíváncsi, hogyan rappel Majka vagy milyen új számot hozott egy fesztiválfellépő – hanem arra is, melyik párt áll a háttérben, és ki kinek üzen épp.

Majka: rap, politika, botrány

Majka – aki hosszú ideje a magyar popkultúra egyik vezető alakja – az utóbbi hónapokban politikai töltetű megnyilvánulásával a címlapokra került. Egy fellépésen már a kormányoldalt vette célba, kifejezetten heves hangnemben, imitálva a kormányfő kivégzését.

Majka esete különösen figyelemre méltó, hiszen korábban inkább kerülte a direkt politizálást, vagy inkább a kormányoldal felé fordult. Most viszont – akár dühből, akár pozicionálási céllal, vagy szimpla anyagi érdekből – belépett a közéleti harctérre, egy olyan országban, ahol a közönség egy része már így is nyakig ül a politikai lövészárokban. Nem csoda, hogy reakciója vegyes fogadtatásra talált: sokan kiábrándultak, mások ünnepelték „bátorságát”.

A kérdés azonban az: valóban bátorság politizálni a színpadon, vagy inkább felelőtlenség?

Tusványos: fesztivál vagy pártrendezvény?

A nyári kulturális-politikai olvasztótégely másik ikonikus példája a Tusványosi Szabadegyetem és Fesztivál, ahol már régóta nemcsak a zenekarok, hanem a politikai irányvonal is válogatott. Bár hivatalosan „nyitott” eseményként hirdetik, Tusványos gyakorlatilag a kormányzati narratíva erdélyi bástyája lett – és ebbe a fellépők is szervesen illeszkednek.

A rendezvényen fellépő zenekarok egy része a színpadon nyíltan politizál, most éppen ellenzéki narratívát – és mindezt nem független magánkezdeményezésként, hanem állami vagy éppenséggel ellenzéki párttámogatással támogatással teszik.

Ez újfent kérdéseket vet fel: ha egy koncert politikai kampányeszközzé válik, akkor még nevezhetjük-e kulturális eseménynek? Vagy inkább egy élő PR-eseményről van szó, zenével fűszerezve?

Színpad mint szónoki emelvény – Egészséges ez?

A művészetnek történelmi szerepe van a társadalmi reflexióban. A nagy hatású zenészek, költők, filmesek mindig is megszólaltak, ha úgy érezték, a társadalom vagy a hatalom rossz irányba megy. A különbség azonban az, hogy ezek a megszólalások alulról jöttek, saját erkölcsi vagy művészi meggyőződésből.

Ha viszont egy zenész azért beszél politikáról, mert kapott érte egy állami vagy ellenzéki párttámogatást, szereplést egy baráti médiumban, vagy épp csak a saját követőtáborát akarja aktivizálni –

az már nem művészet, hanem kampánybeszéd.

A probléma nem az, hogy egy zenésznek van véleménye, hanem az, hogy kinek a pénzéből és milyen szándékkal mondja el azt. Amikor egy koncert az összetartozás helyett szekértáborokat épít, és a közönséget politikai állásfoglalásra kényszeríti, az a kulturális tér lezüllését jelzi.

A zene helyett a megosztás, a taps helyett a füttyszó kerül a főszerepbe.

Politikusok, akik ugranak a mikrofonra

A művészek megszólalása gyakran provokáció – de nem feltétlenül hiba. A gond inkább ott kezdődik, amikor a politikai elit kapva kap az alkalmon, és vagy védekezik („szégyen, amit Majka mondott”), vagy támad („többé nem fogunk ilyen előadót támogatni”). Az állam és a politika szerepe itt nem a cenzúra vagy a bosszú, hanem a higgadt válasz. Legyen világos, milyen keretek közt kap közpénzt vagy akár pártpénzt egy művész, és maradjon távol a közvetlen politikai befolyástól.

Aki politikai tartalmat kommunikál a színpadon, az viselje ennek következményeit – ám ne váljon sem mártírrá, sem szócsővé. A politikának pedig nem az a dolga, hogy „megnevelje” a zenészt, akár kormányzati, akár ellenzéki irányba és szerepvállalásra, hanem az, hogy biztosítsa a kultúra sokszínűségét és szabadságát – minden irányban.

A mikrofon mögött emberek állnak, nem pártok

A kérdés végső soron az: mit akarunk hallani egy koncerten? Dobokat, gitárt, közös éneklést – vagy pártüzeneteket, kampányt, agitációt? A művészet – és vele a zene – akkor tölti be közösségformáló szerepét, ha nem kizár, hanem befogad. A pillanat, amikor a zenész megmondja, hogy „kinek van itt helye és kinek nincs”, már nem a művészeté, hanem a hatalomé.

És talán éppen ez az, amitől minden egészséges társadalomnak tartania kellene.